Nagy nap volt a mai a Törökbálinti Olajág Otthon lakóinak és dolgozóinak egyaránt. Az elejét kicsit szomorkodva töltöttük, mert szerettük volna kint a napfényben ünnepelni. Nem jött össze, mint ahogy annyi minden nem jön össze az életben. Ennek ellenére a nap előrehaladtával az idősotthon megtelt a dekoráció kék, türkiz és ciklámen színeivel. Napközben az itt dolgozókból csak annyit lehetett látni, hogy izgatottan rohangálnak ide-oda, útvonalukon pedig további dekorációs anyagok tűnnek elő az öregotthon falain.
A születésnapi ünnepségen sokan részt vettünk annak ellenére, hogy napközben szinte mindenki azt hangoztatta, hogy neki nincs kedve eljönni. A rendezvény a szokásos beszédekkel kezdődött. Először dr. Szirmai Viktor az Olajág Otthonok főigazgatója mondott pár kedves szót, majd a város polgármestere. Ezután a mi Hárosi Gabink, a Törökbálinti budapesti Olajág Otthon vezetője következett.
A beszédeket senki sem szereti igazán, még azok sem, akik végigmondják őket, ezért örültem, hogy hamar vége lett. A torta következett, ami gyönyörű szép volt és hatalmas, de engem ez már aligha érdekelt, mivel én már csak Soltész Rezsőre tudtam gondolni. Egy barátnőm mesélte, aki a csepeli Olajág Otthonban lakik, hogy náluk már fellépett pár hónapja a Művész Úr, aki csodálatos volt. Én mindig is nagy rajongója voltam, így igen izgatott voltam, hogy láthatom élőben.
Azonban a tortázás után még 3 fellépő csapat is volt. Előtte biztos voltam benne, hogy halálra fogom unni magam amíg Soltész Rezsőre várok, de meglepetésemre nem így lett. Az első fellépő egy kislány mazsorett csapat volt, akik eszméletlenül édesen pörgették a kis botjukat. Szépek és mosolygósak voltak, látszott rajtuk, hogy a produkció minden percét élvezik. Utánuk következett egy férfikórus majd egy ugyanolyan vénségekből álló tánckar, mint amilyenek mi is vagyunk.
Ha tudnék még menni én is roptam volna velük. A programfüzet szerint ekkor kellett volna jönnie a Soltésznak, de nem jött. Roppantul aggódtunk a szomszéd apartmanban lakó Magdival, hogy talán történt vele valami. Közben énekelni kezdett a zenész, ekkor én már szabályosan rosszul voltam. Bár az énekesnek is kifejezetten kellemes hangja volt, szép mély, de hát ő akkor sem a Rezső. Ilyen korban már nem lehet biztos abban az ember, hogy a következő fellépést is megéli.
A többi lakón is láttam, hogy nem értik a dolgot, aztán egyszer csak megharsant a hangszóróból az ismerős hang és a „szóljon hangosan az ének” dallama. Kiderült, hogy szegénykém csak eltévedt és azt se tudta, hogy melyik kapun kell bejönni, ugyanis az öregotthonnak 2 autóbejárója is van. Nem is szaporítom tovább a szót, legyen elég annyi, hogy még éjfél után, már szinte hajnalban dúdoltuk a dalokat az idősotthon folyosóin a Magdival.